Úgy döntöttem, megírom rockerrá válásom történtetét. Persze lehet, hogy némelyeknek ez nem túl izgalmas téma, de én jól szórakoztam közben.

Úgy 16 lehettem, amikor az életembe berobbant a Backstreet Boys (beksztrít bek ólrájt), és mint minden korombéli fruska, én is Nick Carter szőke hajtincseiért voltam odáig meg kétszer vissza. És bár a BSB korszakom gimi végére elmúlt, továbbra is kizárólag pop-nyáladékokon éltem. Szinte nem is értem, hogy nem kaptam limonádé-mérgezést. Persze ez nem jelenti azt, hogy minden popzenészt nyálasnak tartok, szó sincs róla. Fősulin ismertem meg pl. Tarkan zenéjét, aminek következtében örökre a törökök jótékony fogságába estem. Olyannyira, hogy 2005 nyarán odáig vetemedtem, hogy elmentem törökbe idegenvezetőnek.

És itt kezdődik csak igazán a történet. Egy kisebb utazási iroda kinti partnerének dolgoztam, ahol huzamosabb ideig együtt kellett munkálkodnom egy vészesen jóképű, de igencsak zavaró egyéniségű, Zeki nevű sráccal, aki hivatalosan "projektmenedzser" volt. Értsd: mindenes. Most éppen alkalmi sofőrösdit játszott, mert a cég egyik sofőrje lebetegedett. Három hétig mindenhova Zeki fuvarozott. Idegesítő egy fickó volt. Dúsgazdag szülei akaratára fittyet hányva vállalatigazgatás helyett inkább sofőrködött. És piált. Meg nőzött. És persze mindig mindenről megvolt a véleménye, és hangot is adott nekik. Akárcsak én. Két dudás - egy csárda esete. Jókat vitatkoztunk.

Egyszer épp a reptérre mentünk az utasokért, amikor a zenéről cseverészve Zeki, aznap már huszadszorra, megint ugyanazt a dalt énekelte eszméletlen fals hangján. Kínomban már majdnem a műszerfalat kapartam, és talán ki is ugrok a mozgó kisbuszból, ha jó török szokás szerint nem 120-szal vágtázunk a városban. Udvariasan megkérdeztem ugyan mivel is sértegeti a dobhártyámat.

"maNga. Rockot játszanak. Ismered?"

Felvontam a szemöldököm és közöltem, hogy nem. Egyébként is utálom a rockzenét. Fülsiketítő, és csak ordibálni bírnak benne. (Azokban legalábbis biztosan, amiket a hugom hallgat). Elkezdődött a parázs vita a rockzene lényegéről.

"Nem kéne általánosítanod. Mi lenne ha meghallgatnád, és utána mondnaád, hogy szar, előítéleteid vannak!"

Na ez betetett. Világéletemben büszke voltam arra, hogy nekem nincsenek előítéleteim. Erre itt ez az öntelt, nagyképű (jóképű) török és azt merészeli nekem mondani, hogy előítéleteim vannak. Na ne, még mit nem. Mit képzel ez, bunkó kis *****! Igencsak piszkálta a dolog a csőrömet, főleg mert tudtam, hogy igaza van. És rohadtul utálom, amikor másnak van igaza. Legyőztem saját előítéleteimet és másnap bementem az első cd-boltba, és megvettem az albumot, 8 egész líráért (kb 1200 FT).

Gondoltam, majd a huginak adom ajándékba, ő úgyis ilyen fekete ruciban járkál, mindenféle szörnyű Marylin Manson-féle lények borzalmait hallgatja, hát a török rock talán bejön majd neki. Szóval, beraktam a cdt a lejátszóba. Első pár másodperc után mindegyik dalt léptettem - abszolút nem feküdt a hangzásvilág. "Nem adom fel!" - mondogattam magamnak, már csak azért sem adom fel, nehogy Zeki barátom megvádolhasson, hogy végig se hallgattam az albumot. (folyt.köv)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.