Aki csak egy kicsit is jártas a török zene világában, annak Emre Aydin neve is minden bizonnyal ismerősen cseng, annak ellenére, hogy viszonylag új névnek számít a szakmában. 27 éves, Afili Yalnizlik című albuma két éve jelent meg, és a fiú mindent megnyert, amit csak lehet. A mai nappal bezárólag több mint 30 neves díjat és elismerést számoltam össze, köztük van pár Powertürk-díj, a Hürriyet Arany Pillangó-díja és a héten az MTV Türkiye “Legjobb török előadó”-díját is a polcára tehette. Ez utóbbi azonban egy megtisztelő feladat és egyben nagy kihívás elé is állítja a szomorú-szürke szemű, melankólikus dalokat író ifjú énekest: Törökországot kell képviselnie az MTV European Music Awards liverpooli díjkiosztóján, ahol eldől majd, ki lesz Európa Kedvenc Előadója. Talán éppen ő?
 

Mielőtt azonban belemennénk a még nyitott szavazás részleteibe, hadd mutassam be nektek ezt az üstökösként száguldó ifjú tehetséget. Emre szinte már szokványos háttérrel rendelkezik, szülei gyógyszertárosok, Ispartában született, majd Antalyában élt, később pedig Izmirben járt egyetemre, közgazdaságtan szakra. 
 

A csapból is....

2002-ben, együttesével (értsd: legjobb barátjával, Onur Elával) benevezett a Sing Your Song elnevezésű tehetségkutató-versenyre, amit meg is nyert. Az együttes nem sokkal később feloszlott, a verseny túlzott hírnevet, ugródeszkát nem jelentett Emre számára, itt figyelt fel rá azonban az ország egyik nagyon fiatal, de annál tehetségesebb producere, Haluk Kurosman, akivel Emre felvette Afili Yalnizlik (Kirakati magány) című szólóalbumát. És innen már nem volt megállás. Mielőtt az egyetemista srác észbekapott volna, a fél ország az ő dalait fújta kívülről. Elkezdtek ácsingózni utána a showműsorok, még a hétpróbás, csípős nyelvű Okan Bayülgen (a Makine című talkshow műsorvezetője) is bevalottan kedveli a fiút, nincs az a szavazás, amin ne őt hoznák ki elsőnek, az egyik igencsak híres idősebb popénekesnő a repertoárjába is felvette egyik szerzeményét, az egyik konzervatív újságíró pedig egyenesen kijelentette, hogy jó menedzseléssel akár Tarkant is lesöpörheti a porondról, hisz nem látott még olyat az ország, hogy egy album összes dalát (nem csak a promótáltakat) megállás nélkül játszák a rádiók. Kis túlzással, két éve a hamamból is Emre folyik Isztambultól Diyarbakirig.
 

Miközben Törökország vállára emelte új üdvöskéjét, én csendben figyeltem Emre átalakulását. A kezdetek kezdetén egyszerűen nem tudott mihez kezdeni a sikerrel. Mikor először meglátta a saját poszterét egy üzlet kirakatában, elejtette a gitárját ijedtében. Vörösebb volt a feje, mint a török zászló, mikor egy reggeli műsorban a kezébe nyomtak egy képet egy lengén öltözött hölgyeményről véleményezésre. Azt meg már meg se említsem, hogy meghatódott zavarában a porondon felejtette élete első díját (ráadásul az élőben közvetített Powertürk-díjkiosztón), és úgy szaladtak utána élő egyenesben, hogy “ábi, ez itt maradt!”. Aztán telt-múlt az idő és Emre megtanulta kezelni a médiát. Már nem pironkodik, nem szerencsétlenkedik a színpadon, felnőtt a szerepéhez. Ha összehasonlítanánk két videót pályafutása elejéről és a közelmúltból, ég és föld lenne a különbség. Megtanulta motiválni a közönségét, megtanult beszélni hozzájuk, megtanult mozogni a színpadon, kinyíltak a korábban zárkózott, befelé forduló gesztusai, és többet is mosolyog. Profi lett.

Kristályhang és lyukas pulcsi

Ennek ellenére, a hétköznapokban vajmi kevesett változott. Bár a színpadon lehengerlően professzionális, és a munkában kegyetlenül maximalista, a kávéba nem tud úgy tejet önteni, hogy ne boruljon föl valami, halk szavú és kedves, gyakran összeráncolt homlokkal üldögél, elmélyült, komoly beszélgetéseket lehet vele folytatni politikáról, irodalomról, filozófiáról. Szeret verset olvasni (meg írni, persze), és körülbeül annyi érzéke van az öltözködéshez, mint egy tyúknak az atomfizikához (míg élek nem felejtem el a német turnén viselt szerkóját, a leginkább pincérnadrághoz hasonlító gyűrött gatyát a lyukas kötött pulóverrel és a rószaszín mintás sállal....). Nem jár bulizni, és maximum sört iszik csak, azt is keveset. Egyetlen rossz szokása van: dohányzik, bár ez nem nagy szó, tekintve, hogy a török lakosság 90%-a ugyanezt teszi. Mikor kölni koncertje előtt a backstage-ben ücsörögve megjegyeztem, hogy a dohányzás nem tesz jót a hátborzongatóan kristálytiszta hangjának, mosolyogva szippantott egyet a cigijéből, és halk, szinte bocsánatkérő hangon azt válaszolta: “Tudom. De valahogy le kell vezetni a feszültséget”. Abból pedig van neki épp elég. Szezonban havonta 20-25 élő koncertet ad, ehhez jönnek még a fotózások, interjúk, tévéfellépések. Panaszkodott, hogy gyakran azt sem tudja, másnap melyik városban fog ébredni. 
 

Szavazzunk, szavazzunk, hadd lobogjon a hajunk

Persze a siker ezzel jár. És ha november 6-án sikerül a török rajongóknak csodát tenniük, és megszavazzák Emrét Európa Kedvenc Előadójának, akkor még nehezebb lesz neki, hiszen megnyílhatnak majd előtte az európai zenei piac kapui, és ez bizony óriási teher, olyan teher, amibe még – kimondva-kimondatlanul – Tarkannak is sikerült beleroppania. Élénk figyelemmel követem a szavazást, és reménykedem, hogy sikerül neki. Mert megérdemli. Tehetséges, fiatal, józan gondolkodású, és török. Kelle-e ennél több?

Szavazni az http://ema.mtv.co.hu oldalon lehet, Emre angolra fordított dalszövegei pedig az http://emreaydinlyrics.blogpsot.com oldalon tekinthetőek meg.
 

http://www.myspace.com/emreaydin

A bejegyzés trackback címe:

https://torokrock.blog.hu/api/trackback/id/tr18715500

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása